Volt egyszer egy közösség, amiben a hívők olyan teljességgel odaszánták magukat Istennek, hogy közösségi életüket áthatotta a Lélek ereje. 

A Krisztus-követőknek ebben a csapatában a hívők radikálisan szerették egymást. Levetették álarcaikat, és osztoztak egymás életében. Együtt nevettek, sírtak, imádkoztak, énekeltek és szolgáltak, valódi keresztény közösségben. 

Akinek több jutott, bőkezűen adtak azoknak, akiknek kevesebb volt, míg a társadalmi-gazdasági korlátok teljesen el nem mosódtak. Az emberek olyan viszonyba kerültek egymással, ami hidat épített a nemek és fajok közti szakadékok fölött, ugyanakkor értékelte a kulturális különbségeket. 

Az ApCsel 2 leírja, hogy a hívőknek ez a közössége, ez a gyülekezet, olyan gyönyörűséges képet tárt a hitetlenek elé az életről, hogy azoknak a lélegzetük is elakadt. Olyan merész volt ez a kép, olyan kreatív, olyan dinamikus, hogy képtelenek voltak ellenállni neki. A 47. versben ezt olvashatjuk: "Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel."

Mi lenne, ha napjainkban is létre lehetne hozni Istennek egy ilyen igazi közösségét? Szerintetek lehetséges ez? 

Forrás: Bill Hybels