Pár napja néhány barátommal beszélgettünk az elmúlt ötven év filmtörténeti változásairól. Szüleink, nagyszüleink még olyan filmeket néztek, mint a Volt egyszer egy vadnyugat, aminek az első tíz perce gyakorlatilag arról szól, hogy néhány fickó hány másodpercig engedi csöpögni a vizet a fejére, vagy körözni a legyet a feje körül. Tíz percen keresztül! Ma ez elképzelhetetlen hosszúság egy hollywoodi filmnél. Mint ahogy a 171 perc is az, ami a film teljes hossza. Robbanásszerűen megnőtt az ingerküszöbünk az utóbbi években, évtizedekben, és ez nem könnyíti meg az ifivezetők, lelkipásztorok helyzetét.

Olyan igényeik vannak a fiataloknak, amiket csak a média tud kielégíteni, és nem meglepő módon ezeket az igényeket maga a média tornászta ilyen magasra. Média alatt itt most minden „közvetítőeszközt” értek, nemcsak a sajtót. A filmek, videojátékok olyan elképesztően intenzív élményeket, impulzusokat adnak a fiataloknak, amik után már nem nagyon nehéz jobbat, többet adni. Ezért van az, hogy rengeteg fiatalnak minden szabadidejét a filmezés, számítógépezés foglalja le. A médiaipar pedig röhög a markába, de ez egy másik történet…

Ebben a világban kellene az ifiknek olyan élményt nyújtani, ami arra ösztönzi az ifjúságot, hogy szabadidejüket áldozzák fel közösségi célok érdekében. Úgy tűnik, fölösleges felvenni a versenyt a médiával, mert az általuk teremtett igényeket csak ők maguk tudják kielégíteni. Talán nem véletlen az sem, hogy ezek elsősorban a fiúkat találják meg, ezzel párhuzamosan pedig a fiúk hiányoznak nagyobb arányban a gyülekezeteinkből, ifijeinkből. Ugyanakkor azt mindenki érzi, tudja, kritizálja is, hogy ezek a számítástechnikai eszközök elszigetelik a fiatalokat, leépítik a kapcsolataikat, így minden igényt mégsem tudnak kielégíteni. Ezen a ponton látok kitörési lehetőséget az ifik számára. „Nem jó az embernek egyedül lenni.” Ez így volt az édenkertben, így volt ötven évvel ezelőtt, és így van ma is.

Nem gondolom, hogy rendszeresen tudunk olyan szuper programot szervezni, ami kielégíti a fiatalság mediális igényeit. Ugyanakkor ha olyan közösséget teremtünk számukra, ahol jól érzik magukat, odafigyelést, kibontakozási lehetőséget kapnak, akkor már nem is a programokat, és az azokban megkapott élményt várják majd, hanem aktív részesei akarnak lenni a közösségnek.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a programok szervezése fölösleges erőfeszítés lenne, de ne feledjük, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat kiváló film, mégis nehezen nézhető mai szemmel. Bármilyen jó és zsúfolt programnaptárunk is van, nem sok esélyünk van olyan élményt adni, amit egy mai film vagy videojáték. Pál ezt így fogalmazta meg: „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengőcimbalom.”